Az erdélyi kopóról

Általános jellemzői

Az erdélyi kopó ősi magyar vadászeb, amit a speciális éghajlati, terep- és vadászati viszonyok alakítottak ki. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz. Közepes méretű, használatából adódóan teste atlétikus felépítésű, szikár, izmos, túlzásoktól mentes, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns.
Az Kárpátok környezeti viszonyai a kopót szívós, bátor kutyává tették. Alaptermészete nyugodt, kiegyensúlyozott, ugyanakkor határozott, temperamentumos. Igénytelen és alkalmazkodó. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Csodálatosan kijön a gyerekekkel, játékos természete ideális családi kedvenccé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre. Gazdájához nagyon ragaszkodik, azt meg is védi. Kiegyensúlyozottsága, tanulékonysága miatt lakásban és kertes házban egyaránt tartható. Bátorsága, hűsége alapján jó házőrző válik belőle. 

Az erdélyi kopó alapvetően hajtó kutya, de utánkeresésre is használható. A hajtásokon három-öt kutyából álló füzérben használják, de egyedül is dolgozik. Munkája során rendkívül jó szaglásának köszönhetően jól tartja a hideg nyomot, friss nyomra érve jellegzetes nyifogással csahol. Hajtás közben messze hangzó, magas, csengő hanggal jelzi, merre jár a vad, vezetőjétől sokszor távol dolgozik. Az önálló munka gyors, a gazdától független döntésekre sarkallta a kopót, ezzel csiszolódott problémamegoldó képessége. Ennek köszönhetően az évszázadok alatt hihetetlen intelligenciára és önfejűségre tett szert.
Nem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi kopó elsősorban vadászkutya, aki ősi ösztöneinek csak nehezen tud ellenállni. Póráz nélkül sétáltatni csak a legnagyobb körültekintéssel szabad, hiszen elég egy felugró nyúl, és kutyánk hanyatt-homlok rohan utána. Ezért nagyon fontos az erdélyi kopó megfelelő képzése - főképp a behívhatóság megtanítása -, a rengeteg séta, játék, amellyel mozgásigényét a gondos gazda kielégíti.

A fajta története

Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Ezek fennmaradt példányaival keveredtek a honfoglaló magyarokkal érkező kopók. Így alakult ki a pannon kopó, az erdélyi kopó közvetlen őse, a XI-XII században. Kopókat a Képes Krónika miniatúráin is ábrázoltak, első írásos említésük 1237-ből származik. Az Erdélybe került példányok a sajátos vadászati viszonyok következtében fokozottan szívós és bátor kutyává fejlődtek az évszázadok során. Az Erdélyben kialakult kopót először serlegeket díszítő domborműveken ábrázolták az 1600-as években.
Két változatban tenyésztették. Egyik a hosszú lábú, másik a rövid lábú kopó. A hosszú lábú erdélyi kopót erdei vadászatokhoz, nagyvad - régebben bölény, majd medve, vaddisznó, hiúz -, a rövid lábú erdélyi kopót fedett területeken apróvad - róka, nyúl -, valamint sziklás terepen zergevadászatra használták eredetileg. Ma az FCI csak a hosszúlábú változatot ismeri el, de a rövidlábú erdélyi kopót is tenyészti néhány tenyésztő, akik szeretnék elismertetni tizedik magyar fajtaként.
A 19. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt mind Magyarországon, mind Erdélyben. Sajnos a Kárpát-medence strukturális változásai - mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése - miatt a kopós vadászat az erdélyi hegyvidéki területekre szorult vissza, a magyarországi kopóállomány eltűnt. Miután egyértelművé vált, hogy Románia nem ismertetheti el nemzeti fajtájaként, 1947-ben napvilágot látott egy román rendelet, mely a vadállományra káros dúvadnak minősítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta elő, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. 1944 és 1969 között egyetlen almot sem jelentettek be - az FCI nyilvántartása szerint a fajta teljesen kihalt. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik nem hagyták veszni az erdélyi kopót. Máramarosszigeten találtak még tiszta vérben tenyésztett kopókat, amelyek közül kettőt sikerült Magyarországra hozni és újból elkezdődhetett a fajta magyarországi tenyésztése. A fajta magyar standardjának elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, s kilencedik magyar kutyafajtánknak nyilvánította 1968-ban.

Vadászat az erdélyi kopóval

Az erdélyi kopó a régmúltban is a gyalogvadászat mestere volt. A kopós gyalogvadászat azon az elven alapul, hogy a vad általában megszokott váltóin, felfelé a hegyoldalon, többnyire a nyereg irányába menekül a kutyák elől. A vadászok ismerve a vad menekülésének irányát, a vad váltóinál helyezkedtek el, vagy feszítették ki hálóikat, néha vermeket is készítettek, majd a megbeszélt jelre, ami általában kürtszó volt, a fűzérre fűzött kopókat elengedte a hegy lábánál várakozó pecér. A kopók mindaddig csendben kerestek, amíg a vad nyomára, vagyis csapára nem találtak. Amint csapára értek, sajátos és jellegzetes csaholásba kezdtek. Hangjuk magasan csengett, ha apróvad nyomát találták, míg nagyvadnál mélyebb, öblösebb csaholással jeleztek. A kopókat ismerők a csaholásból tudták, hogy milyen vadat hajtanak a kutyák. A két-három, vagy négy egyszerre elengedett kopó hihetetlen összhangban dolgozott. Lassan, lépésről lépésre kerestek, nem űzték, szinte nyomták, terelték a vadász felé a vadat, amely így nem rohant el megszokott csapájáról. Ahogy a vad közelébe értek, kezdték szorítani a vadász felé, fárasztották, lekötötték a figyelmét. Ekkor a vad és a kopók már a vadász előtt küzdöttek. A kutyák "puska alatt" dolgoztak. A kitörni szándékozó nagyvad, amelyet a kutyák már körülkerítettek, rendszerint szembeszállt a kopókkal. A kopók hihetetlenül ügyesen ugrottak félre a támadó nagyvad elől és azonnal újra támadták minden helyzetből mindaddig, amíg terítékre nem került. Ezeknek a kutyáknak ezt az önálló, az ember által úgyszólván nem befolyásolt stílusát, csak az évezredeken keresztül felhalmozódó genetikai értékek magyarázzák. Ez a vadászati forma teljes önállóságot kívánt a kopóktól, hiszen a vadászat eredményessége rajtuk múlott. 

A kopó fő szerepe a megtéveszthetetlen nyomtartás és a hatalmas terület gyors lekeresése. Az első és legfontosabb a vad megtalálása. Ebben a kopó utólérhetetlen, mert míg hajtás közben talajszimattal dolgozik, addig keresés közben légszimattal, rendkívül gyors vágtában. A magasan terjedő szagok észleléséért olykor két lábra emelkedik. Ha már megvan a vad, akkor lassú galoppban talajszimattal követi. A kopónak nyomtartónak kell lennie, nem térhet át másik még azonos fajú vadnak a nyomára sem.

A kopó egy-egy vadászaton még ma is lefut 50-60 km-t. Rendkívüli tájékozódási képességének köszönhetően, még ha messzire viszi is a menekülő vad, vissza tud térni a hajtásba vagy annak végeztével a kiindulási helyére. Magyarországon az érvényben lévő vadászati jogszabályaink szerint vaddisznó hajtásra és sebzett nagyvad utánkeresésére használhatjuk a fajtát, Erdélyben ezenfelül medvevadászaton is bevetik az erősebb, rámenősebb egyedeket.

A fajta jelenlegi helyzete

Az erdélyi kopó tenyésztés helyzete ma még nem mondható rendezettnek, sőt sok tekintetben biztatónak sem. A mai vadászati jogszabályaink az erdélyi kopó klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, és mint a kopókról általában, az erdélyi kopóról is elmondható, hogy a mai városi kutyatartás igényeihez képest esetenként makacsok, néha öntörvényűek, önfejűek. Szívósságát, kitartását, erejét a sportkutyázásban, kutyás sportokban kamatoztathatjuk, a mai vadászati munkában a sebzett vad utánkeresése lehet számára alternatíva.
Az erdélyi kopó még ma is munkakutya, tenyésztésbe vonásához tenyészszemlén és képességvizsgán kell bizonyítania elvárt tulajdonságainak meglétét. A fajta megfelelő színvonalú tenyésztését fajtagondozó szervezet koordinálja és felügyeli. A MEOE Erdélyi Kopó Klub, majd az önállósult Magyarországi Erdélyi Kopó Klub 2005. év eleje óta működik, mint fajtagondozó szervezet. A Klub célja, hogy tájékoztassa az erdélyi kopó tulajdonosokat a fajtát érintő kérdésekről, szabályokról, összefogja és szakmailag segítse az erdélyi kopó tenyésztést, lehetőséget biztosítson a kopó tulajdonosok számára a kutyák munkaképességének kipróbálására, hasznosítására. Közös rendezvények szervezésével közelebb hozza egymáshoz a kopó tulajdonosokat, barátokat, érdeklődőket. A Klub kiemelt céljának tekinti továbbá a fajta ismertségének, népszerűsítésének elősegítését, fajta bemutatókkal, szóróanyagokkal, média szereplésekkel. Ennek érdekében évente egy klubkiállítás, 2-3 tenyészszemle, képesség és munkavizsga, munkaversenyek, klubhétvégék és egyéb szakmai programok megrendezését vállalja, honlapján tájékoztatja az érdeklődőket a fajtát érintő eseményekről.
Az erdélyi kopó – a magyar agárral, a drótszőrű magyar vizslával és a mudival együtt – a legveszélyeztetettebb magyar kutyafajták közé tartozik. A klub tagjainak szerény lehetőségei vannak a fajta megismertetésében és megkedveltetésében, pedig szélesebb körű elterjedése nagyon fontos ahhoz, hogy e rusztikus, nemes kutyafajtánk megmaradjon. A Klub hosszú távú céljai között szerepel a tananyag részévé tenni és az iskolákban az oktatás keretében bemutatni e méltánytalanul elfelejtett fajtát.

Az erdélyi kopó modern, sportos tartása (nem vadászati célú alkalmazása)

Az erdélyi kopó sokoldalú genetikai értékeinek megőrzését szem előtt tartva a modern, sportos városlakóknak, vidéki természetjáróknak is kiváló társa lehet. A bevezetőben felsorolt tulajdonságai, hosszútávfutó alkata, fáradhatatlan munkakedve alkalmassá teszi arra, hogy egy aktív gazdának megfelelő szabadidős partnere legyen mind a túra, mind pedig a futás terén. Ajánlható is az erdélyi kopó rendszeres, kimerítő mozgatása, hiszen a megfelelően kimozgatott kopó nyugodt, békés társ a mindennapokban. Mint vadászkutya, alkalmasabb a lökésszerű nagyobb terhelésre. Nem a napi többszöri rövidebb séta, hanem az időszakonkénti hosszabb, intenzívebb mozgás az, amely kielégíti szükségleteit. Ennek megfelelően az erdélyi kopó azoknak is ajánlható, akik nem kívánják vadászaton kipróbálni kopójukat. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy a hobbi és sportcélra vásárolt családi kedvencek is otthonosan mozognak a – kontrollált, biztonságos körülményeket jelentő – zárt vaddisznóskertekben, ahol az ősi ösztönüknek megfelelően élvezettel dolgoznak.