Onofer Attila – Még néhány gondolat a kopók bevadászásáról

Nagy érdeklődéssel "estem neki" az olvasásnak, amikor megláttam Gyurkó Rita cikkét a Vadgazdában. Már csak azért is, mert ismerjük egymást, Civil nevű kan kutyám – amiről említést is tesz márciusban megjelent írásában – Tőle származik és a Hanságban hajtottuk is együtt a disznókat, élvezve a nyakunkba hulló 10 cm-es hó minden előnyét.

Olvastam a cikket, és ha már személyesen nincs módunk arra, hogy néhány részletét megvitassuk, tegyük meg ezt itt, a többiek okulása érdekében is.

Előre kell bocsátanom, hogy kis kopós csapatunk életében fekete betűvel kerül be a 2003. év abba a bizonyos nagy könyvbe.

Kezdődött februárral, mikor két hét leforgása alatt négy kutya is megsérült a vadászatok során – a bőrükön keletkezett folytonossági hiányokat a szakszerű állatorvosi közreműködés szüntette meg. Aztán a szezon kezdetén illetve közepén a Hanságban eltűnt Kovács Ági egyéves szukája, Csengő, Nógrádban az én két éves Borcsa kutyám, aztán Rita "Fénye". És sajnos a sort ezzel nem lehet lezárni, mert ha egy kutya elvész akkor az aggódó gazdi néhány sikertelenül átkeresett hétvége, telefonálás, várakozás után már abban kezd reménykedni, hogy a szőröst nem lőtték le és kutyát szerető emberek portáján kergeti kopója a macskákat és egyéb házi jószágokat, melyet a jó Isten is az ő szórakoztatására teremtett.

Szóval a legszörnyűbb dolog a végére maradt – Hegyi Attila barátunk kopóját Mosonmagyaróvár mellett egy disznóskertben egy gyors kezű vendég az örök vadászmezőkre küldte…

De miért is vesztek el a kopók?

Civil nevű kanomat mint mondtam Ritától vettem, akkora volt mint egy kölyökmacska. Így utólag bevallom nem sok jót reméltem, de ahogy mondani szokták belenyúltam abba a bizonyos dologba. Sok munkával, energiával, időt nem sajnálva igyekeztem azon lenni, hogy én is jó kopós legyek, mert hát előtte nem sok kutyát nyűttem el, főleg nem kopót. A többiek jó részével szemben nekem még szerencsém is volt, mert vadászom is, így minden lehetőségem adott volt arra, hogy egy használható kutyát "állítsak" elő. Mint mondtam szerencsém is volt, mert Civilt a vadászatnál jobban semmi nem érdekelte, öt hónapos korában volt az első éles keresése, ami 200 m-es vezetékmunka után egy már dermedt disznóhoz vezetett. Egy évesen a Zempléni hegyekben Tatai Sanyival és Szász Nórával, három kopóval hajtottunk egy a mi és a kopók számára is ismeretlen területen. Nóra Hunor nevű kanja – akinek ez úton kívánok jó egészséget és békés öregkort – számomra azóta is etalon minden tekintetben. Ő a hajtás indításakor elindult, és ha a szervezés úgy hozta másfél óráig a színét sem láttuk, csak a hangja alapján lehetett következtetni, hogy merre lehet. De a hajtás végére mindig előkerült, nem kellett keresni és hívogatni, kiabálni utána. Pedig ő egy fővárosi eb…vidékre csak szórakozni járt. Már ekkor sokat beszélgettünk arról, hogy miként is tájékozódik a kopó, milyen adottságok teszik lehetővé, hogy mindig visszatalál, nem téved el. Tény, hogy az ösztönök mellett a szelektálás, a gyakorlás is sokat segíthet és a kutyáknak rutint kell szerezniük abban, hogy szélsőséges – tehát idegen – körülmények között is visszataláljanak a hajtásba, illetve megtalálják gazdájukat. A kölyök korban játszott bújócska, fogócska, a hátizsák melletti elfektetés, – a fegyelem tanulása és az önfeledt hancúrozás mellett – erősíti ezeket a képességeket, de azt is figyelembe kell venni, hogy minden kutya egy külön egyéniség és a kopóra ez – szerintem – hatványozottan is igaz. Erre talán jó példa a két következő történet.

Civil kutyámmal a Verga Rt üzemi területén disznóhajtáson voltunk. Mint egyetlen kopó természetesen a figyelem középpontjában volt, kritikus pillantások kereszttüzében kereste a disznókat – sikerrel. A területet jól ismerte, előtte rendszeresen jártunk arra. Ennek ellenére miután egy visszatörő süldő után eredt, azt sokáig hajtotta, hangja alapján messzire elvitte. Aztán sokáig nagy csend volt. Majd másfél, két kilométerrel mögöttünk megszólalt Civil keserves vonítása, amiből egyértelműen kitűnt, hogy a kutya pánikban van, nem tudja merre keresse a hajtást és a gazdáját. Szégyenszemre vissza kellett szaladnom, mert nem használt a kiabálás és a síp sem, az én kutyám "bepánikolt" és ordított az erdő közepén. Elnéztem neki, mert fiatal, tapasztalatlan volt. Ezek után sokat gyakoroltuk a bújócskát, de hát a napi megszokott terep a város végén a kutya számára olyan volt már mint nekem a lakás – minden szegletét ismerte. Aztán múlt az idő, több helyen is voltunk hajtani és Civil kisebb várakozásokat leszámítva mindig időben előkerült, még akkor is, ha visszatörő vad után ment el, vagy esetleg túlfutott a hajtáson. Mindezek ellenére az elmúlt szezonban is előfordult, hogy egy disznóskertben, amit keresztbe hosszába többször is meghajtottunk Civil megint bepánikolt és keservesen ordítani kezdett. Igaz, ezen megint nem tudtam csodálkozni, mert mindenütt emberszag és csapa volt egy kis területen és akkor a disznókat nem is említettem. Innen viszont segítség nélkül kimentette magát, mert megkereste az úton az emberek csapáját és azon végigfutva már az autó mellett billegtette a farkát. Az idő, a tapasztalat, a rutin aztán sokat segített és szerencsére nem kellet plakátokat ragasztanom és telefonokat várnom, hátha valaki megtalálja a kutyámat. Számomra tanulság, hogy a gyakorlás és – kutyaszemszögből – a helyismeret mellett a változatos terep is szükséges és erre itt a következő példa.

Három éve járunk hajtani a Lajta-Hanság Rt. üzemi területére, mindenki nagy megelégedésére. A terep hol rossz, hol rosszabb – nádas, tocsogós, ingoványos és vizes, rekettyés és sűrű, havas és csúszós, tehát minden olyan megvan, amit a kutya és főleg annak gazdája nagyon tud utálni. Kárpótlás viszont a sok disznó, az eredményes vadászat és az is hogy a sok vadászatot megélt öreg rókák – hivatásos vadászok, vezetők és nem utolsó sorban a vendégek – is elismerik a kutyák teljesítményét. Egyszóval imádjuk, még "Kisbogi" barátnőnk is! Szóval ezen a terepen a nádban nem csak a hajtó tájékozódik nehezen, de a kutya is és akkor nem beszéltem még a csatornákról, amiket néhol át is lehet ugrani, de sok helyen kerülni kell, meg kell keresni a hidakat, gázlókat, és ami a legrosszabb mindenütt kerítés és kerítés… Van ahol régi és a vadak már letaposták, szétszaggatták, de van ahol már újat húztak ki és ott csak mászni lehet, tehát a kutyákat össze kell gyűjteni, behívni és egyenként át kell tenni a kerítés másik oldalára. Jó igaz? És ha a kutya valahol másfelé jár, akkor mi van? Sok jó nincs, mert arra nincs idő, hogy várjunk, mert a vendég ül a lesen és várja a lehetőséget, tehát menni kell. Így a kutya tudására tapasztalatára van bízva, hogy talál-e utat a gazdája felé, megtalálja-e a kerítés valamelyik részén a kivezető utat, annak ellenére, hogy a gazdi szaga a kerítés másik oldalán folytatódik. És ott van még a hajtások hosszúsága is. Sok esetben két órán keresztül törjük a nádat negyvened magunkkal, ami feltételezi, hogy nagy területen keresnek a kutyák, messzire el tudnak kalandozni. És ha közben vége a hajtásnak, akkor nekik vissza is kell találni, észre kell venni, hogy a zajok, szagok másfelől jönnek.

Ezen a "lapos" terepen az én két kutyám – Civil és Borcsa – idővel megtanulta, hogy merre kell visszajönni, hol kell a kerítésen átbújni, ha nem lehet úszni, hol kell keresni a hidat, egyáltalán merre vannak a hajtók. A gond Borcsával Nógrádban kezdődött és számomra azóta sem oldódott meg. A hegyes-dombos terepen a hangok nem úgy "közlekednek", mint a nádasban. Minden visszhangzik, a hegyek dobálják a sípszót és a kiáltásokat is. Ez lett Borcsa veszte és a rohanás… Igen a rohanás amit az imént már említettem. Nincs idő arra, hogy a kutyákat a munka végeztével bevárjuk, mert hát ők a reggeli eligazításon nem kapnak külön térképet, hogy egy-egy hajtásnak hol van vége és ott meg kell állni.

És még egy fontos dolog!

A kopó nem egy bizalmaskodó fajta, ami lehet előny, de lehet hátrány is. Hátrány akkor, ha annyira bizalmatlan, hogy az esetlegesen elkóborló, elvesző kutyát a hivatásos vadászok sem tudják megfogni, pedig azok zöld ruhás emberek és tőlük mézesebben senki nem tudja hívni a jó kutyát. Szükség lenne erre a bizalomra a hansági kerítéseknél is, hogy ne csak a gazdi tudja a kutyát a kerítés másik oldalára juttatni, hanem azt megtehesse más is.

Így járt Borcsa illetve Kovács Ági Csengője is és azóta sem hallottunk róluk semmit. És bármennyire elfogult az ember a saját kutyájával szemben nem szabad megfeledkezni az idegrendszeri tulajdonságokról sem, mert a bizalmatlanság – és az agresszivitás is – egy határon túl nem csupán jellemző tulajdonsága egy kutyának, hanem idegrendszeri probléma. A lényeg! Szelektálni kell a kutyákat erre is és sajnos erről a természet is gondoskodik, mint ahogy azt az előbb említett példa is mutatja. A Rita által leírtakban azzal egyet tudok érteni, hogy a "csavargó" kutyák tájékozódó képessége talán jobb, de ez sem egyéb, mint gykorlás a tilosban…

Az talán kevésbé szerencsés megoldás, ha a kutyát egy hidroforaknában döbbentjük rá arra, hogy ha baj van, akkor ugatni kell, vagy hogy amíg kifér a kerítés deszkái között, akkor portyázik, és jól elfárad. Ha az ilyen jól képzett kutya beszabadul egy konda közé és ott még meg is dicsérik, akkor a világ végére is elmegy – lehet ücsörögni a hajtás végén míg őkelme kiszórakozza magát. Szóval sok gyakorlás, változatos terep, rendszeresség és sok ember megismerése – már a kutya részéről.

Amit még lényegesnek tartok az a következő, bár ezzel sok újat nem fogok mondani.

A kopó ugye falkakutya. Szereti a társaságot és a legjobb munkát akkor produkálja, ha olyan csapatban dolgozik, ahol ismeri a társakat. Öröm látni, amikor egy előttünk kereső kutya a 4-500 m-re lévő társak hangját meghallja és néhány pillanat merev figyelés után csak úgy porzik a hó mögötte, megy segíteni. És ez nem csak a vadászat során jelenthet előnyt, de akkor is, ha keresni kell az elveszett ebet.

A csapázásról annyit, hogy való igaz, a kutya érzi, hogy a vad nem egészséges, mert más a szaga. Ezért követi. Azért, mert az ösztöne azt súgja, hogy a más szagú préda hamarabb megszerezhető, így annak felkutatása kevesebb energiát igényel. A fene megette azt a kutyát, amelyik a mesterséges csapán inkább a gazdája nyomát követi, mert "tudja", hogy a vad, amivel a csapát készítettük már nem él. A kopó nagyon jól használható utánkeresésre is. Civillel éltem át életem egyik legszebb vadászélményét, amikor a Verga Rt. területén egy hajnalban béllövéssel megsebzett bika nyomát közel 3 km-en keresztül követte úgy, hogy az utolsó egy km-en a vadnak még a nyomát sem láttuk a köves, morzsalékos talajon. És a végén ott feküdt a "király", fején 10,6 kg-os koronával…

De nem szabad elfelejteni, hogy mire is való a kopó!

A munkavizsgákon jól látszik melyik az a kutya amelyik sokat hajt és melyik az amelyik inkább utánkeresésben járatos. A hajtós kopók a vércsapán is inkább keresnek és nem csapáznak. Kapkodnak, csak néha-néha teszik le az orrukat, a szemüket legeltetik, hátha ugrik valami. Nem baj, csak éppen ezért ne felejtsük el, hogy a kopó az kopó – és nem véreb.

Sok mindenről lehetne még vitatkozni – természetesen azok helytállóságáról is, amiket én leírtam. Azt hiszem ez a lap lehetőséget ad erre, ha másért nem, akkor azért, mert EB A VADÁSZ KUTYA NÉLKÜL!

Onofer Attila